Az igazgyöngy

Novellák

A tetoválás

 
Amint Ruksid az országba érkezett, az első dolga volt, hogy megszabaduljon a nevetséges, bő keleti viselettől. Farmert és bőrdzsekit vett megtakarított pénzéből és feltetette magára a legnagyobb tetoválást, amit csak lehetett. A hatalmas rajz beborította az egész mellkasát és hasát. Fogalma sem volt róla, mit ábrázolt, nem is érdekelte, mégis nagyon büszke volt rá. Nem keveset szenvedett és költött miatta, de úgy érezte megérte. Végre szabad volt. Nem kötötték a fojtogató családi és vallási hagyományok. Loban... Egy ország, ahol oda ment, ahova akart, arra nézett, akire akart, nem kellett odafigyelnie, hogy milyen papírba törölte a fenekét, mindkét kezedével megfoghatta az ételt, nem kellett naponta ötször hasra vágódnia, böjtölnie, mecsetbe járnia és főleg ahol a lányok nem hordanak csadort. Mindenki járhatott szórakozni, aki nagykorú volt. Loban, egy ország, ahol szemközt köpték, aki színesbőrű volt, ahol a keleti ember másodrangú állampolgárnak számított, ahol lenézték az akcentusa miatt, ahol a külvárosok nyomornegyedeiben jutott csak hely neki és az is nagy csoda volt, hogy felvették egy gyárba segédmunkásnak. Ezen a helyen a bevándorlók között megszűntek a történelmi és nemzeti ellentétek. A gettókban együtt élt kelet és dél minden nemzetisége izgalmas, új, színes kavalkádot hozva létre. Persze egy ilyen helyen mindig nagy a mocsok minden értelemben. A város elöljárósága nem nagyon törte össze magát a bevándorló-negyed közbiztonsága és köztisztasága érdekében. Ezért a lakók kénytelenek voltak maguk rendet tartani mindkét fronton. Az alvilág és a dzsungel törvényei uralkodtak a külvárosban. Sötétedés után nem volt ajánlatos utcára lépni. Persze az a környék nappal sem volt biztonságos. Bandák rótták a koszlott utcákat a düledező épületek között. Mindennaposak voltak a csetepaték, leszámolások, merényletek. Virágzott a drogcsempészet, a fegyver- és emberkereskedelem. A gettólakók folytonosan szenvedtek a lobani galerik zaklatásaitól is. A fajgyűlölők kedvenc vadászterepe volt a környék. Gyarkan portyáztak ott, gyújtogatva, erőszakoskodva. Sok gyilkosságot követtek el, ám a rendőrség semmit sem tett megfékezésükre. A hallgatólagos vélemény az volt, hogy a nincstelen, iskolázatlan bevándorlók csak gondot okoztak az országnak, rontották a foglalkoztatottsági és közbiztonsági mutatókat. Szóval menjenek haza. Ide érkezett Ruksid.

Szerencséjére viszonylag könnyen beilleszkedett. Ambiciózus fiatal volt, lelkiismeretesen, keményen dolgozott. Lakást, kocsit akart. Dolgozni mindig pontosan bement és feladatát lelkiismeretesen elvégezte. A legjobb munkások közé tartozott. Nagyon hamar megtanult lobaniul. Írni is. Nem kellett esti iskolába járnia, mint a többieknek. Ragadt rá a tudás. Élénk agyú, jó fejű, tanulékony fiatalember volt. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy bevándorló barátaival szórakozni járjon. Balhéból direkt a fehér negyedek klubjaiba mentek. Lobani lányokkal ismerkedtek, akiknek imponált a polgárpukkasztás. Az ilyeneknek tetszett, hogy "színesekkel" mutatkozzanak, velük táncoljanak, járjanak. Olyan hobbyféle volt számukra. Ruksid nem bánta. Minden nap más lánnyal ébredt az ágyban, sokszor maga sem tudta hol. Egy éjszakai züllés alkalmával épp kilépett a mulatóhely ajtaján, erősen kapatosan, egy leányzóval karján, amikor hirtelen hatalmas ütést érzett tarkóján. Elvesztette eszméletét. Egy száguldó motor hátsó ülésén ébredt fel megkötözve. Ijedten forgatta fejét. A temetőbe vezető úton a gyér utcai megvilágításban borzalmas látvány bontakozott ki előtte. Egy motoros galeri halálfejes dzsekikben, pólókban, fordított keresztekkel. Egy sátánista banda rabolta el. Felpillantott az égre. Telihold volt. Kétségbeesetten idézte fel film és könyvélményeit.

- Te jó ég! Telihold van! Ezek ki fognak nyírni! Kitépik a tetves szívemet! Nem akarok húszévesen megdögleni! Ez igazságtalanság! - kapkodta fejét.

Megpróbálta magát kitépni a kötelékből, de nem sikerült.

- Azonnal engedjetek el! Nem akarok megdögleni! - kiabálta feszengve.

A többi motoros hangosan röhögött.

- Nicsak, milyen eleven a kicsike! De nem sokáig! Hamarosan mész a levesbe! Kitépjük a szívedet és megisszuk a véredet, bevándorló patkány!

Odaérkeztek a protestáns temetőhöz. A környék teljesen elhagyatottnak tűnt. A kerítésen volt egy nagy lyuk. Annál megálltak. Motorostul együtt behajtottak a temetőbe. Ruksid nem hagyta magát, ficánkolt. Megpróbálta levetni magát a nyeregből, mégis átpréselték a résen. Még hangosabban kiabált.

- Pofa be! - dörrent rá a bandavezér és intett egy tagnak.

- Az odament Ruksidhoz és egy vastag szigetelőszalaggal beragasztotta a száját. A sátánisták leszálltak motorjaikról és kezeinél, lábainál fogva megragadták az erőteljesen védekező keleti fiút. Odahurcolták egy sírkőhöz, rálökték az előtte levő fekvő kőlapra. A főnök közben ácskapcsokat vert a földbe. Így olyan lett a sír, mint egy áldozati oltár. Az ácskapcsokhoz erősen kipányvázták Ruksidot. A vezér eszelősen röhögni kezdett és elővett a motorja oldalán levő szegecselt bőrtarisznyából egy csomagot. Ruksid kétségbeesetten pillantott a föléje hajoló motoros kezére. Hatalmas vadászkés villant meg a levegőben. Mindegyik sátánfajzat ott tülekedett fölötte. Látni akarták a haláltusáját. Egyikőjük már nem bírta türtőztetni magát és erőteljes mozdulattal letépte Ruksidról a pólóját. Ebben a pillanatban mindannyian megmerevedtek. Ijedten bámultak Ruksid mellkasára. Babonás félelemmel hátráltak el tőle. Aztán minden magyarázat nélkül azonnal motorra szálltal és otthagyták. Ruksid az izgalomtól elalélt. Hajnalban tért magához.

- Csoda volt! - ismerte fel. - Isteni csoda! Ki más mentett volna meg engem a sátánistáktól, mint Maga Isten? Wow! Új életet adott nekem!

Könnyei eleredtek és keveredtek a langyosan permetező, áldott, lobani esővel. A fiú hangokra lett figyelmes. Feszengni kezdett, hogy észrevetesse magát. Szerencsére már világos volt. A család felfigyelt rá. Odamentek hozzá. Az apa az egyik fiú kezébe nyomta a nála levő vizesvödröt. Odament a sírhoz és eloldozta Ruksidot...

Ruksid később elvégezte a Teológiai Akadémiát. Családot alapított. Lelkipásztor lett. Feleségével és gyermekeivel együtt járta a világot és hirdette az evangéliumot. Isten hatalmasan használta őt és megáldotta szolgálatait. Sok évvel megtérése után visszajött Lobanba, ahhoz a helyi gyülekezethez, amelynél fiatal hívő éveit töltötte. A külvárosi keresztény közösség egy bibliai előadás sorozatnak adott helyet, amelyre Ruksidot is meghívták előadónak. Az első alkalommal elmesélte megtérését, sztoriját a sátánistákkal. A történet osztatlan sikert aratott. Egy ember a hallgatóságból szólásra jelentkezett.

- Nos, pásztor, a te megtérésed az enyém is és még másik három barátomé. Tudnod kell, hogy én téptem le rólad akkor a pólódat...a mellkasodon és a hasadon megjelent a kereszt és az a felirat, hogy "JÉZUS ÉL!". Azt hittem, hogy a drog okozta. De a többiek is látták! Még aznap mindannyian elfogadtuk az Urat Megváltónknak.

Szabadulás (Isten a világ bolondjait használja)

Egy távoli nagyvárosban történt. Egy bibliaiskolás lány késő este hazafelé ment az utolsó óra után. Megállt mellette egy nagy nyugati autó. Kinyílt az ajtó és berántották. Elrabolták. Az emberrablók lefogták és megkötözték. Elindultak a városból kifelé. A lány először megijedt, de azonnal Istenhez fordult. Magában imádkozni kezdett a megmeneküléséért. Elrablói megálltak egy benzinkútnál, hogy vásároljanak. Úgy gondolták, hogy az éjszaka közepén senki sem veszi őket észre. Ezért mind kiszálltak és egyedül hagyták túszukat a raktérben. A benzinkutasnak volt egy kissé fogyatékos fia, aki épp a parkolót takarította. Közben kedvenc időtöltésének hódolt. Nézegette az autók rendszámát és igehelyeket keresett köztük. Egyszer csak megállt az emberrablók terepjárója mellett. Ekkor zajokra lett figyelmes. A kocsi belsejéből jöttek. Olyan volt, mintha valami csapdába esett állat vergődött volna. Közel hajolt a szürke ablaküveghez. Alig kivehetően egy megkötözött nő alakját látta. Bicegő léptekkel odasietett az ajtó kitámasztásához használt nagy kőhöz. Felemelte és odacipelte a kocsihoz. Letette. Bekopogott az ablakon és mutogatott az autó hátuljában levő lánynak, jelezve, hogy húzódjon beljebb. Az elcsodálkozott, de engedelmeskedett. A fogyatékos fiú felkapta a nagy követ és teljes erővel bedobta a kocsi ablakát. Aztán bemászott és kimentette a riadt lányt. Szerencsére az emberrablók kocsijában a riasztó ki volt kapcsolva, hogy ne keltsen feltűnést. Valószínűleg lopott volt. A fiú kioldozta a lány kötelékeit. Rámutatott az autó elejére. A kocsi rendszáma ESA 122 volt.
- Ézsaiás 12:2! - nevetett. - Isten az én szabadítóm!

Jeanne

A kislányt Jeanne- nak hívták. Tíz éves volt és félvér, egy francia prémkereskedő és egy keresztény indián asszony törvényes gyermeke. Immár árva. Édesanyja röviddel a szülés után meghalt. Édesapja nevelte határozott következetességgel és nagy szeretettel. A férfi soha többet nem nősült meg. Veszélyes élet volt az övé. Nem talált olyan nőt, aki felvállalta volna egy árvával együtt. Túl nagy felelősség volt az ellenségektől és vadállatoktól hemzsegő puszta közepén. Jeanne gyermekkora hamar véget ért. Hat éves korától besegített a háztartásba. Nemsokára teljesen ő viselt gondot rá. Mégsem panaszkodott. Főzni nagyon szeretett. Varrni is. Minden házimunkát művészetnek tartott, még a takarítást is. Ezért tudta élvezni. Apja olvasni, írni is megtanította. Naponta forgatta a Bibliát. Igaz, nem sokat értett belőle. De azzal tisztában volt, hogy a környező csodálatos és vad természet egy művészi alkotás, egy mestermű. Nyilván egy ilyen rendkívüli alkotásnak a leghatalmasabb személy az alkotója. Jeanne minden teremtményt és földrajzi képződményt nagyon egyedinek, mégis jellegzetesnek talált. Tudta, hogy itt a Földön minden múlandó. Az emberi élet része a halál is. Sok ilyen esetet látott. Fagy, háború, nyomor, betegség, emberi ostobaság és kegyetlenség szedték áldozataikat a messzi északon. A tisztes öregkort ott nem ismerték. Jeanne ebbe nőtt bele. Édesapja halála azonban nagyon megviselte. Igazán egyedül maradt. Fehér rokonai messze éltek, Európában. Nem is tudtak róla. Édesapja Franciaországban egy nemesi család tagjaként a hugenottákhoz tartozott. Az üldöztetés elől jött Amerikába, hitéért lemondva rangjáról és az azzal járó összes előjogról és vagyonról. Felvállalta a közrendűség kemény sorsát. Prédikált az indiánok között és megnyerte az egyik törzs főnökét Krisztusnak. Vele együtt megtért a törzs fele. A többi indián azonban ragaszkodott pogány vallásához és elköltözött a főnök falujából. Ide tartozott Jenne anyjának, Julianne-nek rokonsága is. A kislányt apja halála után elvitte nagynénje. A törzs szokásai szerint az árva rokonai családjának tulajdona, cselédje volt. Különösen igaz volt ez a megvetett félvérekre. Anyja nővére tartotta is magát ehhez. Kegyetlenül bánt vele. Egész nap keményen dolgoztatta. Ez még nem volt baj, hisz Jeanne kis gyerek kora óta egyedül viselte apja háztartásának terhét. Hanem a verések… A nagynéni dühében még a Bibliát is elégette, annyira gyűlölte a kereszténységet. A gyáva ember vallásának tartotta, Jézust pedig gyengének. Jeanne sokszor nem kapott enni. Ha a nagynéni elégedetlen volt a munkájával, akkor éheztette. Ha mégis adott neki enni, akkor abból, amit a kutyáknak és a malacoknak löktek oda. A néni két nagy fia sem volt irgalmasabb hozzá. Ha szerét tehették, kegyetlenkedtek vele, kínozták, basáskodtak rajta, otromba tréfákkal szórakoztatva magukat és barátaikat. Jeanne rongyokban járt, télvíz idején lyukas, kinőtt mokaszinban. Unokatestvérei lusták, részegesek voltak. Ha megtehették, a férfimunkák javarészét is vele végeztették el. Egyszer azonban egyikőjük egy asszonnyal tért haza.

-                     Öltözz, te béka! – rántotta fel az éjszaka közepén a földön heverő rongyokról Jeanne-t. – Mától kezdve nincs rád szükségünk! Nem zabáltatunk többé! Menj, amerre látsz! Keresd meg az apád rokonságát vagy dögölj meg! Bánom is én. Itt nem maradhatsz többet! 
Jeanne-nak nem sok ideje volt arra, hogy szedelőzködjön. Útravaló nélkül kidobták a téli éjszaka közepén a prérire. Először, mint minden nap, hálákat adva az Úrnak, imádkozott nagynénje családjának megtéréséért. Aztán tanácsot kért Istentől, mit tegyen. Hamar megérlelődött szívében az elhatározás, hogy elmegy a városba. Nagy békessége volt efelől. Feltekintett a csillagokra és betájolta a nyugati irányt. Nem sokszor járt a fehérek falujában, de a gyülekezeti házban tartott istentiszteletekre elég jól emlékezett. Ott mindenki ismerte és tisztelte az édesapját. Senki sem firtatta rajta a származását. Mindig szeretet vette körül. Vágyódott a gyülekezetbe. Elindult. Hevenyészett ruhácskája kezdetben még tartotta valahogy teste melegét, de aztán fokozatosan átadta helyét a préri csontig hatoló hidegének. Jeanne ujjai úgy fájtak, hogy ordítani tudott volna. Könnyei folytak a maró fagytól. Végtagjai egyre inkább elgémberedtek. Nem akartak engedelmeskedni. Fogait összeszorítva, makacsul vonult előre a város felé a metsző pusztai szélben. Hirtelen elfáradt. Kétségbeesett. 
-Istenem, hol vagy? Segíts! – kulcsolta össze fagyott ujjait dacolva a végtelen fájdalommal, amit ez a mozdulat okozott neki.

Ekkor körülnézett. Döbbenten vette észre, hogy vadállatok szállingóznak egy irányba a város felé, mintha hívná őket valaki. Mintha összebeszéltek volna. Az éjszaka világosabbnak tűnt. Még a hó is világított. A vadak nem bántották Jeanne-t sőt utat tapostak előtte a térdig érő hóban! Hangtalanul vonultak. A kislány félelem nélkül követte őket. Nem gondolt semmi másra csak arra, hogy elérje a várost. Tudta, hogy ott várnak rá. Hajnalban feltűntek a fehér emberek házainak körvonalai a szemhatáron. Az állatok megálltak és mintha búcsúznának, biccentettek Jeanne felé, amint elment köztük. A lány odaért a város határához. Botladozó léptekkel végigsétált a hevenyészett, egyemeletes faházakkal határolt főutcán. Még egy lélek sem mutatkozott kint. Minden csendes volt. Egyszer csak megpillantott valami ismerős dolgot. A kereszt volt az egy magas ház tetején! Jeanne még sohasem látott katolikus templomot, de tudta, hogy az is Isten háza. Utolsó erejét összeszedve sántikált a templomajtó felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért. Nem gondolkodott, lenyomta a kilincset. Isten háza mindenki előtt nyitva volt a nap minden órájában, befogadva az idegeneket, menekülteket, átutazókat nemre, korra, származásra való tekintet nélkül. Jeanne beesett az ajtón. Nagyon szomjas volt. A falon egy kő tálban megpillantotta a vizet. Még sohasem látott szenteltvíztartót. Nem tudta mire való. Inni akart. Föléje hajolt és belenézett. Szívét a szeretet és a hála melegsége öntötte el. Könnyei eleredtek. Tudta, hogy megmenekült. A halovány gyertyafénynél Jézus arca nézett vissza rá a víztükörből.

Szeresd ellenségedet

Egy afrikai kisfalut megtámadott egy ellenséges törzs. Mindenkit megöltek, sokakat meg is ettek. Egy falusi kisfiú azonban épp bogyókat és magvakat szedett az erdőben. Ő elkerülte a vérengzést. Amint hazajött, megpillantotta a szörnyű pusztítást és elájult. Mikor magához tért, egy német baptista gyülekezeti házban volt. A helyi lelkész családja befogadta. Náluk nevelkedett szeretetben, igazságban, hitben. Néhány év múlva az Úr Németországba szólította a családfőt szolgálatra. A család is vele ment. A fogadott gyermek ott végezte iskoláit, a Teológiai Főiskolát is. Színesbőrű létére lelkész lett Németországban. Szolgált mindenki felé nemre, korra, bőrszínre való tekintet nélkül. Az Úr nagyon szerette. A hívők is. Egy alkalommal egyikük ajándékot hozott neki missziós útjáról egy afrikai országból. 
- Pásztor, én tudom, hogy ez az ország a szülőfölded. Azt is tudom, hogy fájdalmas emlékeid vannak onnan, de tudom, szereted az ottaniakat. Hoztam neked egy dicsőítő cd-t, amin ők énekelnek. 
A pásztor ránézett és bólintott.

- Tedd csak be a lejátszóba. Számomra minden szó, minden hang áldás, ami az Urat dicsőíti. 
A testvér félénken teljesítette a kérést. Majd felhangzott a telt, többszólamú afrikai bennszülött kórus. Ritmikus volt és magával ragadó, mint minden afrikai zene. A színesbőrű pásztor levette fémkeretes szemüvegét és elérzékenyülve törölgette a könnyeit. 
- Tudod, ez komoly imaválasz. - fordult a testvér felé. - Harminc éve szüntelenül imádkoztam ezért... 
A cd-n az a törzs énekelt tiszta, csengő hangon, amely több, mint harminc éve megölte a szülőfaluja népét.

Legyen meg a Te akaratod

Musza az új iskola ügyében várakozott az Oktatásügyi Minisztérium Engedélyezési Osztályának ügyfélszolgálatán. Hatalmas tömeg ücsörgött kint a folyosón már reggel óta. Az órájára tekintett.

- Hamarosan dél. – gondolta. – Jó lenne, ha még a hivatalos ebédidő előtt sorra kerülnék.

Kinyílt az ajtó. A hivatalszolga volt az.

- Habibi! – kiáltotta anélkül, hogy körülnézett volna.

Musza felpattant és bement. Köszönt. Az asztal mögött egy hozzá hasonló szakállas fiatal férfi ült. Fogadta a köszönését és intett az asztal másik felén levő szék felé. Hellyel kínálta.

- Az iskola ügyében jött? – tért tárgyra.

- Igen. – felelte Musza.

- Nos – folytatta az ügyintéző, - ami azt illeti ebben én is érdekelt lennék, mert a körzetesítés miatt az én fiam is oda járna… ha az intézmény megkapná az engedélyt. Most egy olyan iskolába jár, ami kétszer akkora távolságra van a lakásunktól, mint az önöké. Viszont…

Ekkor csörögni kezdett a telefon. Felvette.

- Ügyfélszolgálat. – szólt bele.

Amint hallgatta a hívót, arcáról eltűnt a határozottság, egyre inkább kétségbeesettség ült ki rá. A hívás végén kimondhatatlan szomorúsággal tette le a kagylót. Hirtelen lekapta fémkeretes olvasószemüvegét és eleredt könnyeit kezdte törölgetni.

- Bocsásson meg. Azt hiszem, át kell tennünk az ügyét egy másik időpontra. Tudom, hogy reggel óta arra várt, hogy sorra kerüljön, de az én helyemben valószínűleg ön is elhalasztaná az ügyintézést.

Musza kérdően nézett rá.

- A fiam… - sóhajtotta, - tudja, az előbb megemlítettem őt… szóval már megint a város romos felében játszadozott a barátaival és leszakadt alatta egy gerenda. Lezuhant. Most élet és halál között van. Az orvosok sem tudnak semmi biztosat mondani, mi lesz vele. Még csak meg sem látogathatom. A korház a város háborús övezetéhez tartozik. Mindannyian Isten kezében vagyunk.

- Megértem. – mondta Musza, majd hirtelen felindulásból felajánlotta neki, hogy meghívja a sarki kávéházba. Megkérdezte, van-e kedve együtt imádkozni a fiáért.

- Ha az segít… - mondta az ügyintéző bizonytalanul.

Kimentek a folyosóra. Bezárta az ajtót. Az ügyfelek nem zúgolódtak. Keleten az nem volt szokás. Mindenki türelmesen várt, senki sem sietett sehova. Ők maguk is elszállingóztak ebédelni. A téli időszakban az ebédidő ugyanúgy csak déltől egyig tartott, mint bárhol a világban. Viszont ez az idő bőven elég volt arra, amit Musza és az ügyfélszolgálatos tervezett. Betértek a kávéházba. Leültek a kényelmes bőr puffokra. Rögtön jött a tulaj. Köszönt és udvariasan szolgálatukra állt. Rendeltek két kávét és némi édességet is, habár Musza beszélgetőtársának érthető módon nem volt étvágya. A vendéglős néhány perc múlva hozta a rendelést és jó étvágyat kívánt nekik. A minisztériumi ügyintéző végre bemutatkozott. Daudnak hívták.

- Jól van, Daud. – mondta Musza. – Akkor, amit megígértem, megteszem. Imádkozom az ön fiáért, hogy életben maradjon és felépüljön, ha ez van Isten akaratában és önért is, hogy az Úr adjon békességet és erőt a szívének ebben a helyzetben.

Daud tétován bólintott. Látszott rajta, hogy lélekben nem volt ott. Musza lehunyta a szemét és együttérzéssel vállára tette a kezét. Alig hallhatóan hálát adott Istennek az életükért és nagy beleéléssel fohászkodott Daudért és a családjáért. Ó, áldott arab nyelv! Milyen szerencse, hogy az Istenre nincs más szó benne, csak az Allah. Így nem történt semmi botrány.

Daud megköszönte az együttérzését. Ezután Musza hazament. Otthon az Úr még egyszer a szívére helyezte Daudékat. Másnap ismét elment a Minisztériumba és új időpontot kért az ügyének. Egy héttel későbbre kapott is. Eljött a nap, amikor fel kellett keresnie az ügyfélszolgálatot az iskola ügyében. Hóna alatt a szükséges papírokkal megjelent Daud irodájánál. A hivatalszolga szólította. Musza egy egészen más Daudot talált ott, mint utoljára. Boldog volt.

- Csoda történt! – nyújtott kezet Muszának Daud. – A fiam magához tért a kómájából. Volt egy komoly műtétje, de az orvosok szerint felépül. Szerintük egy az ezerhez volt az esélye annak, hogy egyáltalán életben marad. Ezer közül csak egy ember marad életben egy ilyen baleset után! Barátom, tudom, ha ön nem imádkozott volna, a fiam ma már nem élne.

- Nem én voltam az, hanem Isten. – mondta szerényen Musza.

- Hát, igen, ilyesmire csak Ő képes. – felelte Daud. – Hálás is vagyok Neki a fiamért.

Ezután, Istennek és Daud igyekezetének köszönhetően sikerült az iskola ügyét egyenesbe hozni. Musza megkapta az engedélyt, hogy szeptemberben elkezdődjön a tanítás. Bibliaórákat is tartott az utcagyerekeknek és az árváknak. A gazdasági válság azonban feszültségeket szított az országban és ez hatalomra juttatta a szélsőséges politikai erőket. Napirenden voltak az idegenek és a nem mohamedánok elleni támadások és pogromok. Hamarosan Muszát is letartóztatták és bíróság elé citáltak. Ügyében tanúként beidézték Daudot is.

- Micsoda? – kérdezgette döbbenten a körülötte ülőket. – Musza Habibi barátom keresztény? De mióta?

Gondolkodóba esett. A bíró eközben csendre intette az egybegyűlteket. Felolvasta a vádat, ami szerint Musza Habibi bűnös volt az egy igaz hit elárulásáért és ezért halálbüntetést érdemelt. Daud ijedten nézett Muszára. Az emberek egyöntetűen a vád pártját fogták. Végre őt is szólásra kérték.

- Tisztelt bíróság! – fordult a bírák felé. – Én nem tudom, miért vádolják ezt az embert.

Muszára mutatott.

- Ha az önök vádja igaz volna és Musza Habibi barátom Krisztusa nem az igaz Isten lenne, akkor az én fiam ma már nem élne. Musza imája mentette meg a gyermekem életét.

Hangos moraj futott végig a termen.

- Azonnal vonja vissza ezt a felháborító képtelenséget, amit mondott! Az életével játszik! – utasította rendre éles hangon a bíró.

- Nem lehet, bíró úr. Ez a felháborító képtelenség már megtörtént. Az élet nem egy piszkozat. Amit Isten leír, azt ember ki nem törölheti.

- Ön nem csak arcátlan, hanem ostoba is. – oktatta ki a bíró. - Nem gondol a családjára. Közösséget vállal egy ilyen árulóval, mint Musza Habibi. Ez következményekkel jár.

Daud diplomás minisztériumi alkalmazottként tisztában volt az ország törvényeivel és ismerte az igazságszolgáltatás gyakorlatát. Szó nélkül tűrte, hogy megbilincseljék és elvezessék. Tudta, hiába is próbált volna megszólalni. Csak imádkozott magában: Uram, legyen meg a Te akaratod...

Muszát és Daudot egy hét múlva kivégezték. Daud fia, Malik azonban megtért és misszionárius lett Isten legnagyobb dicsőségére. Gyógyulásának csodálatos története komoly bizonyságként sokak szívét megnyitotta Jézus számára.

A hajótörött

Egyszer egy matróz egyedül élt túl egy hajótörést. Kiúszott egy lakatlan szigetre, amely gyönyörű volt. Egész életében arról álmodott, hogy egy hasonló helyen legyen egy kis farmja. Házat épített, megművelte a földet, de egy idő után hiányozni kezdett neki a családja. Gyötrő honvággyal küszködött. Kitartóan imádkozott azért, hogy kikössön egy hajó a szigeten és felvegye. Néhány héten belül teljesült vágya. Ám a kapitány csak élelemért és vízért jött a szigetre. Nem akarta felvenni. A hajótörött ekkor a hazautazásért cserébe felajánlotta neki az egész szigetet, holott az akkori törvények szerint azé volt, aki megművelte. A kapitány ráállt az alkura. Igen ám, de azt nem mondta meg újdonsült utasának, hogy rabszolga-kereskedelemmel foglalkozott. Eszerint a hajón a megszokott legénységen kívül csak rabszolgák lehettek. Amint a sziget volt tulajdonosa a hajóra lépett, azonnal megláncolták. Azt azonban nem tudták, hogy magával hozott egy kis Bibliát a hajóra. Amennyire láncai engedték megpróbált megmozdulni és nagy nehezen előkotorta inge alól. Amikor az őrök nem látták, mindig felolvasott belőle rabszolgatársainak és imádkozott megtérésükért. A hajó lelkipásztora észrevette és az újjászületetteket titokban bemerítette. Mire hazai partokhoz érkeztek, az egész "rakomány" megtért. Az ország törvényei szerint keresztény ember nem lehetett rabszolga. A lelkész mindenkinek kiadta a keresztlevelet. A kapitány kénytelen volt minden rabszolgát szabadon engedni.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat