Verseim 2

Kegyelmed

Annyiszor illettelek kemény szavakkal

és Te kedves vagy hozzám.

Hazudtam Rólad, hogy bosszantsalak,

bemocskolt Téged büszke szám.

Hallgattam dacos, lázadó maszkkal

arcomon, mikor dicsőítettek.

Némák maradtak mozdulataim,

mikor Rólad beszélhettek volna a tettek.

Türelmes voltál hozzám,

mikor messzire dobtam a Szentírást.

Vigasztaltál, ha búm vállamra szállt

s lelkemben csitítottad a sírást.

Elárultam szent Neved

s Te még mindig szeretsz.

Leköptem tiszta szövétneked

s a sötétben mégis vezetsz.

Mikor átkaim megsebeztek Téged,

nem nehezteltél rám.

Megbocsájtottad bűneimet

a véres keresztfán.

Kocsmadal

Nyikorgó ajtók mögött

ásítás szag.

Vonz a nehéz föld,

add meg magad!

Nyelved botladozik,

dadog a lábad.

Izzad az értelem,

de hiába fárad.

A sátán szeme

vezérlő lámpásod

s az egész világot

lidércfénynél látod.

Köpések, legyek,

férgek, korhelyek,

mocskos szavak, átkok,

mindenütt pénzhegyek

Ide hoztál Engem

s szomorúan nézlek.

Ez a szűk kis lebuj

számodra az élet.

Merek tiszta lenni

botrányosan, durván,

megkönyörülve rajtad,

adószedőn, szajhán.

És Én e kocsmában,

mit világnak neveznek,

asztalt bontok Magam

és veled ünneplek.

Ellenségeid előtt,

kik gyűlölnek, megvetnek,

megmosom a lábad,

olajjal megkenlek.

Elhallgat a kocsmazaj,

mind bámulnak Énrám.

Meghátrál az ártó szó

és lehullik bénán.

A rozoga fedél alatt

angyalok zenélnek,

válaszol rá szívedben

a mennyei ének.

Eltévedtem a múzeumban

Ott benn a múzeumban 

eltévedtem, Kedvesem,

pedig csak egy pillanatra

fordultam el hirtelen.

Csupán egy villanásra

engedtem el kezedet,

de ez elég volt arra,

hogy Mellőled elvesszek.

Varázslatok, praktikák,

ákombákom szvasztikák,

indián apostolok,

cipókeblű idolok,

aszcendensek, szúrák, mantrák

és tűzevő szalamandrák,

alkímia, bölcsek köve,

Thor isten harcipörölye,

dohos, bűzös katakombák,

miket elleptek a gombák,

üveges szemű, holt bálványok,

részegen kábuló sámánok,

mandalák, miket széthord a szél,

sok hűhó semmiért.

Bejártam a babonák minden táját,

ködös gondolatok zordon hazáját,

hol rettentettek idegen csillagzatok,

de megtaláltál s Nálad itthon vagyok.

Ötperces üzenet

Elszállt egy apró léghajó,

lepkekönnyű kis buborék.

Üzenete ötperces volt,

a jóhírre ennyi is elég:

Nagykövet voltam,

emberek, köztetek.

Fájdalommal vonszoltam

végig létemet.

Jézus volt számomra

az egyetlen jóbarát.

Megtisztelt, hogy végigjártuk

együtt a Golgotát.

Kínok közt is öröm volt

rövidke életem.

Mert Ő fogta kis kezem

s keresztülvitt mindezen.

Íme az örök Élet,

mint ötperces üzenet,

mit szenvedések között

szült meg a szeretet.

Itthagytam e pár szót.

Küldetésem lejárt.

Eljött értem egy angyal

s karjaiba zárt.

Most Jézussal az Atya jobbján

fenn a mennyben vagyok

s tudom már, hogy elültettem

a szívetekben a Magot.

Az Alvilág ügynöke

 

Az Alvilág ügynöke

nyomomba szegődött.

Sziszegve szemembe nézett

s elém vetődött.

Kitárta köntösét,

mint bőregér szárnyait

s kínálgatni kezdte

rémálma árnyait:

hitelezek neked,

hogyha nincs egy vasad,

csak dobd el szíved jelvényét

s szolgáld a hasad!

Cseréld le szerelmed,

e fattyú pojácát.

Tépd le arcod bőrét,

ezt az álszent álcát.

Mi lesz már, haver?

Ez a való élet!

Meddig dőlsz még be

a dajkameséknek?

Isten nem is létezik!

Ébresztő már végre!

És felfelé mutatott

a csillagos égre:

Krisztus csak ember volt,

meghalt és annyi!

Téged bizony átvágtak,

ne akard tagadni!

A démon csak állt

és bámult rám meredten.

Kinyitottam az Írást

és arcába nevettem:

mit papolsz itt nekem,

halottak királya?

Te akarsz lenni

a szentek bírája?

Nézz a Szellem tükrébe,

mit Uram tart neked!

Sosem hagyom el miattad

igaz Szerelmemet!

Fogom a kezed

Lassan

homályosul el a világ.

Távolodik a

látható valóság.

Tehetetlenül zuhanok,

a múltba révedek.

Agyam nem tartja vissza

a felgyorsult képeket.

Minden, mi volt átfut rajtam

egy pillanat alatt.

De ez az egy villanás

megmaradt.

Nem tudja eltörölni

a vénülő emlékezet,

Uram, mikor

megfogtam a jobbkezed.

Az életem

pozdorjaként elégett.

A homokszemekkel

leperegtek az emlékek.

Az ifjúságom

oly hűtlenül elhagyott.

Vágyaim kihúnytak,

mint hajnalban a csillagok.

Szólnék, de szájam

makacsul néma marad.

Elmémből

kihullanak a szavak.

Testem, mint az ólom

elnehezedett,

de lélekben még mindig

fogom a jobbkezedet.

Dániel

Vitrinek porcelán istenkéi,

dohos falakon lógó kőcsontvázak,

aranytól, brokáttól, drágakövektől

roskadozó házak,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Szemforgató, korbácsos szolgák,

kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,

hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,

pojácák, akik hasra estek a tömeg előtt,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Jaj, a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,

jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,

jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,

melyek gyönyört szereztek az ördögnek!

Jaj a kenettelen szavaknak,

mik a keserűségnek szárnyat adnak,

melyek élettelenek, mint a kő

s dolguk végezetlenül lehullanak!

Én sarkig kitárom szívem ablakát

s makacsul térdre esek.

Bármit is parancsol e világ ura,

dicsőítem szent Neved!

Gyökereim

 

Születés-elmúlás mókuskereke

Forog, mint keleti imamalom.

Négyezer éve figyeljük árnyunk

Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.

 

Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,

Folytonos búcsú és elengedés.

Mikor fogunk már célhoz érni,

Mikor jön el a megérkezés?

 

Kérlelhetetlen a múlandó természet.

A létről lemorzsolja testemet.

De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,

S azokat onnan kitépni nem lehet.

 

 

Lázadásom

 

A test, a nyikorgó zsarnok

Veszélyes szerkezet.

Eszi a múlandóság rozsdája

Belsejében a szegeket.

 

Egy majom ül benne a volánnál,

Ki homályos tükörbe néz.

A vágy az, aki ott dirigál

S engedelmeskedik neki az ész.

 

Aj, ha egyszer a Szellem szikrájától

A szív felgyullad s lángra kap,

Fellázad s Téged, Uram

A trónra ültet Végre az akarat!

 

Terhem akkor átadom Neked.

Belsőmet beragyogja a fény.

Dicsőségben felemeltetsz elmémben

És hódolva alászállok én.

Utolsóból első

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

Nem laktam sehol sem,

de volt szarkofágom.

Hiszem, ha látom! - vetettem oda

felfuvalkodottan az Igének.

De szembejött a Fény, egóm megvakult

s elveim szénné égtek.

Hirtelen fájni kezdtem

s ráébredtem, hogy élek.

Azóta örökkévaló Világossággal

ragyog bennem a lélek.

Zuhanás az életbe

Nagy ugrás volt a mélybe,

ám nem sikerült.

A halál nyila süvített felem,

de elkerült.

Mindent megpróbáltam,

hogy elszakítsam

a haldokláshoz láncoló

vonósugaram.

Azt hittem, hogy szolgám az életem,

de ellenfelem.

Megtagadta parancsom

s szembeszegült velem.

Hadba szállt ellenem

s elvétettem célom.

Fényével elvakította

tompult irányzékom.

Lezuhantam a porba

s darabokra estem.

Kétségbeesett önsajnálattal

bámultam nyomorék testem.

Vajon kinek kellek én,

hogy még mindig élek?

Miért nem lett halál fia

e hűtelen lélek?

Íme új reményt adott nekem,

s nem vetett véget,

kanosszát járt értem

a konok Élet.

A vér

Ó, bárcsak elfelejtenélek,

de még mindig itt vagyok.

Bárcsak ködöt szitálnának

szememre kék fagyok.

Bárcsak ne kapaszkodnék

tíz körömmel beléd.

Amikor leszakadsz Utamról,

forró könnyeket sír az ég.

Bárcsak sose tévedt volna

a szemem rád.

Bárcsak ne tett volna

ellenem bizonyságot a szád.

De Én a te életedről

már le nem kophatok.

Mint ama bizonyos

örök Könyvről a nyomatok.

Kiáltásom

égi kéz alá simult

s a valóság fényétől

kettérepedt a múlt.

A világ minden fájdalma

megbékült Bennem,

mikor a vérem szívemből

szívedre cseppent.

Pünkösdi dal

Északról jött az én Kedvesem.

arca mint a hó.

Bevonult a városba győzelmesen

a megtestesült Szó.

Ruhája gyémántként ragyogott,

s körülvette a fény.

Szívéből átszállt belénk Szelleme

a Pünkösd ünnepén.

Láttuk, amint egy felleg hátán

elragadtatott.

De itthagyta ránk Lámpását,

a drága Vigasztalót.

Felment a Mennybe az Atyához,

hogy helyet készítsen nekünk

azon a helyen, hol az Élet Könyvébe

bejegyezték nevünk.

Rövid idő csupán, amíg tart

e tünékeny földi lét

S aztán angyalokkal együtt csodáljuk

az égi Város Fényét.

Anya és Fiú (A mustármag) 

Egy kiáltással kezdődött földi útja, 
Mikor elhagyta a méhet. 
Egész súlyával hirtelen 
Ránehezedett a múlandó élet. 

E törékeny testben 
Az isteni alázat 
Szeretete fényével 
Beragyogta a házat. 

Alig volt cipónyi. 
Épp hogy csak megmaradt, 
De a Menny angyalai 
Neki hódoltak. 

Édesanyja fölé hajolt. 
Arcát könnyei mosták. 
Ránézett s látta előre 
Gyermeke sorsát. 

A vért, a korbácsot, 
Az ormótlan keresztet, 
Amelyre egy ártatlan 
Embert szegeznek. 

Látta a szívet, mely 
Egy egész világot szeret 
S végső kiáltással 
Engedi el a Lelket. 

De látta a kárpitot is, 
Amint megreped 
S látta prédikálni 
A feltámadt szenteket. 

S legvégül dicsőségben 
Feltámadni Fiát, 
Kit először kigúnyolt 
S megvetett a világ. 

Hálát zengett az anyai szív, 
Hogy Őt tudhatta maga alatt. 
Dicsőítette a méh, melyben 
Növekedett a Magzat. 

Áldottak az anyai kezek, 
Melyek Őt először megölelték 
És a rubin ajkak, mik 
Elsőként mondták ki szent Nevét.

A tékozló fiúhoz (2)

Húzódj inkább közelebb.

Értelmesen szeretnék szólni hozzád.

Vajon hathatós segítség-e a gyűlöleted,

Hogyha ellened vall a szád?

Miért válaszolsz haraggal

Az Én türelmemre?

Miért veted minden hibád

Az Én szememre?

Azt mondod, hűséges vagy,

Számomra tartogatod magad,

De aztán a világ felé kacsintgatsz,

Elárul szavad.

A Nekem tett ígéreteid

Sohasem tartod be.

Hányavetin vállat vonsz

S büszkén nézel szemembe.

Ne feledd, egyszer befogadtál

A szívedbe!

Ne feledd, hogy helyetted mentem

A keresztre!

Nekem fáj, hogy hazudtál.

Nekem fáj, hogy megtagadtál.

Minden egyes szavad ilyenkor

Egy szög a testembe

És minden egyes gondolatodat

A véremmel festem be,

Hogy lemossam a bűneidet

És megtisztítsam szívedet.

 

Kit szeressek mást

Ilyen reménytelenül,

Hogy meggyőzze csodám,

Mert mégis teljesül.

Íme, látom a tékozlót,

Ahogy Felém közeleg.

Térdre esik Előttem

S felemelem, hadd öleljem meg.

Oldal: Verseim 2
Az igazgyöngy - © 2008 - 2024 - azigazgyongy.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat