Versek

Menedék

(Egy szélhámos széljegyzete az Énekek Énekéhez)

 

Megcsókolom a szíved.

Nyugtasd ajkaimon szivárványszínű szárnyad.

Az Isten betakar minket, drága vándor.

Nem engedi, hogy a szél lefújja gyöngyház-fényű hímporod.

Újjászületés

 

Voltál hernyó, pornak férge.

Élősködtél mások életén.

Ami ó, alászáll, a báb, a sír üres.

Szabad élet vár, a Menny felé emelnek a Szellem szárnyai.

 

Én Vagyok!

 

Utánad szóltam,

Mikor már a kőszikla peremén voltál:

Hová mész? Itt állj meg! Jó helyen vagy!

Hallgattál Rám.

Én Vagyok, aki tenyeremen hordozlak!

Én Vagyok! (2)

 

Kékesszürke köd

Takar be téged,

Hiába tart rabságban,

Nem hazád az néked.

Sejted te is fájón,

Nem az éj fia vagy,

Nincs, ami enyhítse

Gyötrő honvágyadat.

Túl a sötétségen

Aranyló fény ragyog,

Győztes élet vár reád

Ott, ahol Én Vagyok!

A tékozló fiúnak

 

E helynek van fala

Élő kövekből.

Mely akkor is fennmarad,

Ha a világ összedől.

E helynek van Főpapja,

Ki melletted marad,

Akkor is, amikor

Már anyád is megtagad.

E helynek van ereje

Ha háború dúl benned

Isten keze a tető,

Mely betakar téged.

E helyen van Igazság,

Még ha nem is érted,

Hogy e helyen van Szeretet,

Amely meghalt érted.

E helyen Élet vár,

Mert üres már a sír,

Mert e Ház oly Alapra épült,

Mellyel a halál sem bír.

E helyen megkapsz mindent

Mit a szíved kért,

Betölti fájó szükséged,

Csak mondd ki Krisztusod Nevét.

A bűnbánó

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

Hűség
(Az Isten áldjon meg drága barátom)

Nem engedlek

makacsul a szívemben tartalak.

Viszlek az Úr elé,

hurcollak nap mint nap.

Fúj a szél, esik az eső

a lelkemre,

de senki sem tud

bejutni helyedre.

A barátok is hűtlenül

mind elfelejtenek,

csak kettőnknek számítasz,

nekem és az Istennek.

Több éve már,

hogy elnyelt a szemhatár,

de van, aki rád

az Úr hűségével vár.

A fehér szamár dala

 

Jaj, vigyázz a patám lépteire Uram,

nehogy megbotoljak.

Ma ünnepelnek Téged sokan,

de holnap megtagadnak.

Ó, nézd csak, Uram, 

a pálmaágakat.

Ma még zöldellnek talán,

de holnap elhervadnak.

Érzem a hátamon,

gyengéden megérint kezed.

Holnap majd kereszted viszi,

hogy Téged felszegezzenek.

Majd drága véred hullik alá,

s a világtól gúnyoltatik Neved,

könnyeiket hullatják,

mind, akik szeretnek.

A sátán megszégyenül,

a kárpit kettéhasad,

mikor feláldoztattatol

és megdicsőíted Magad.

S amint majd felkiáltasz, 

hogy 'elvégeztetett',

tudom, Téged többé 

már nem feledhetnek.

Az Atya megjutalmaz engem,

s testemre teszi jeled:

örök mementóként hordom 

hátamon a keresztet.

 

 

Üres a sír

 

Mottó: én a sír kapuját eltorlaszoló kő, 

engedelmeskedem a Kősziklának, 

elmozdulok 

és élő köve leszek az Ő Egyházának.

 

Megfeszítettek, mondták.

Az élet ment tovább.

A tanítványok szétszóródtak,

legyintettek, nincsenek csodák.

Három napja nem láttak,

meghalt bennük a remény,

míg Te az Élet Igéjét hirdetted

az Ábrahám kebelén.

És eljött az idő,

hogy győztesként feltámadj,

s a hitetlen világnak

ezzel új reményt adj.

Effata!- tártad szét átszegezett kezed.

S a kő elmozdult, engedelmeskedett Neked.

Hisz Magad vagy

az Igazság, az Út, az Élet,

nemhogy a sír,

de a seol kapui sem tarthattak vissza Téged.

A halál nem nyelt el,

Te felülemelkedtél,

üres a sír, s örökre hirdeti,

hogy a Megváltó él!

A megtérő

 

Térj be hozzám drága vendég,

Vártalak nagyon,

Hadd nyugosszam hűs tenyerem

Forró homlokodon.

A pusztaság magába zárt,

De csak elengedett,

Hű vagyok s nem kísérttettél meg

Erő felett.

Megmosom a portól lábad,

Felüdítelek.

Megnyugosztom a szíved,

Csak tedd le terhedet.

Élő víznek forrásával

Oltom szomjadat,

Igém kenyerével

Szolgáld ki magad.

Rám nézel és kérdezed:

Uram, miért teszed?

Hogy az embert, pornak férgét

Szívből szereted?

Áron vettelek meg téged,

Drága véremen,

Oly értékes vagy nekem,

Mint az életem.

Szenvedtem a keresztfán,

Meghaltam érted,

Hogy nyerhessél általam

Örök életet.

Összeköt a vér minket,

Többé nem vagy idegen,

Itt hordom a nevedet

Már a szívemen.

Nem vagy ezentúl szolga,

Harag gyermeke,

Fiammá fogadtalak,

Örökségembe.

Kardom és pajzsom

Védelmed neked,

Körülvesznek erős

Angyalseregek.

Szíved nekem megnyitottad,

és otthont adok,

Örök biztonságban laksz,

Ahol Én Vagyok.

Északról jöttem (Én Vagyok 4)

Északról jöttem,

ha tetszik ha nem.

Hűs Igét hoztam

a szívemen.

Sütött rá a nap,

mégis megmaradt

a forró ködben

palástom alatt.

Északról jöttem

ha tetszik, ha nem.

Te is megpihenhetsz

a szívemen.

Lábamnál hódoló

déli csillagok,

felüdülnek mind,

ahol Én Vagyok.

Vak lettem

Hová tűnt a hazug világ,

úgy otthagyott.

Kihunytak a hamis szavak,

mint néma csillagok.

Megfordult minden,

mint a szél.

Elhallgatott a földi zene,

amikor Te jöttél.

A régi életem

hozzám hűtlen lett,

mikor meglátta az Istenembert,

Ki értem szenvedett.

Lángra gyúltál szívemben,

s mint a nap, úgy ragyogsz.

Azóta nem látok senki mást, csak Téged,

Mert vak vagyok.

Elmémben hordozom

Elmémben hordozom szíved,

rajta villódzik a Nap.

Szédítő harmóniákat játszanak

húrjain a sugarak.

Szivárványfényű folyó hátán

fodrozódnak a színek.

Szemednek tiszta tükréből

visszanéz rám Szellemed.

Az Élet játssza Benne

a legszentebb dallamokat.

Ez az a pillanat, mikor

a lelkem befogad.

Morzsák

Mint gyenge kis fűszál,

mely kősziklába gyökerezett,

mint vékony csermely a sivatag közepén,

az Élet nagyköveteként egy világ terhét veszi vállára,

Aki több, mint hódító.

Megyek utánad

és szedem a morzsákat.

A Te hűségeddel.

Ez tart életben,

mert Rajtad kívül nincs senkim sem,

amióta a világ számára hajótörött lettem.

A hűtlen (2)

 
Mikor elárultam, sírtam.

Szívemre szorítottam Nevét.

Mikor megcsaltam, büszkén tagadtam,

de szégyenem elért.

Felhágtam utána a hegyre,

de a lejtőn elestem.

Szereztem ezer sebet,

míg kétségbeesetten kerestem.

Szeretett engem,

de bűneim miatt titkokba burkolózott előlem.

Szerelme itt e világban

hazátlan koldust csinált belőlem.

Ellenségei előtt

megvetett bolonddá lettem.

Amerre mentem,

a varjak károgtak felettem.

Sokáig futottam,

hogy Őt ismét megtaláljam szívemben.

Többé már nem megyek sehová,

térdeimen várom be.

Morzsák (2)

Ki máshoz fordulhatnék,

mikor Rajtad kívül nincs senkim sem?

A viharban lábadhoz bújok,

mint apró állat.

Mert kihúny minden láng,

csak a Te fényed árad.

Támaszom és menedékem vagy nekem, Istenem.

Aki a semmiből előhívtad a Létet,

Aki a porból felemeltél,

Aki üdvösségre újjászülted az egykor hiábavalót,

légy áldott, dícsértessél!

Hódolnak előtted kezednek művei,

minden Élet kútfeje!

Ünnepli szent Neved minden tavasz,

szívem Szerelmese.

Az arabs telivér
(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)

Ó, én gyönyörűségem,

Villámokkal táncoló,

Sötét selyem sörényű,

Ezüst hattyúként bókoló!

Karcsú tested mint remeg,

Távolba néz szép szemed.

Barna tükrén könny ragyog.

Északról por kavarog.

Sivatag szabad lakója,

Ki érintést nem tűrt soha,

Minden érzéked figyel,

Kitől jön az égi jel.

Állj és várj meg, kedvesem,

Magányod foglya voltál,

A végtelen pusztáé,

Mely önzőn magába zár.

Én szólok, Aki által,

Szépséged formáltatott,

A magaméból adtam fényt

Szemednek, azért ragyog.

Mikor fentről a nap elámul

Csodálatos művemen,

Hódolattal olvassa rajtad,

Örökkévaló Kézjegyem.

Dallal, tánccal dicsérem Őt 
(Dávid az Úr előtt) 

Ledobom magamról a világ göncét,

megyek az Úr elé!

Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét

és remeg belé!

Látom az álszent arcokat,

a farizeusokét,

amint paráznának bélyegzik

az Úr dicséretét!

S jön a fő bajkeverő,

a felfuvalkodott asszony,

hogy a megzavart szolgák közt

kétséget támasszon.

Gyaláz engem,

s borgőzösnek nevez hangosan,

megfedd vígságomért,

és szid haragosan.

Talán bizony elsirassam

királyságomat?

Mint ki halni készül,

némán kushadjak?

Az Úr elé viszem

az én jókedvemet,

amit Tőle kaptam

és ünnepelek.

És az Ő angyalai

örvendenek velem,

mert zsoltáraimat

Neki zengedezem.

Csak Ő tudja, egyedül,

az Úr, hogy tiszta szívem,

amikor Szent Nevét,

dallal, tánccal dicsőítem.

A Lámpáshoz

 

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

Felette az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Amíg mások tévelyegnek,

lidércfények lángja

csalja őket el

a gyilkos ingoványba.

Kérlek, légy segítőm

adj világosságot,

hogy ők is megismerjék

az igazságot.

Kedves idegen

Ki vagy Te kedves idegen,

ki lakozást veszel szívemben?

Ez a mennyei fényözön

drága szemekből visszaköszön.

Látlak, mikor a halandók

szívből, igazán szeretnek,

mikor apró gyermeket,

féltőn óvva ölelnek,

oltalmazva felemelnek

a porból elesetteket,

igen, ez a Te kezed.

Mikor az emberből igazság szól,

mely előtt pokol, sír meghajol,

meggyógyít összetört szíveket,

igen, az a szeretet.

Kik naponta meghalnak s feltámadnak,

erőt Belőled merítenek,

mert Érted mindent megtagadnak,

azokban Téged felismerlek.

Minden, miért hálát adok,

minden jó, mit én teszek,

minden, mi örökkévaló

dicsőíti Szent Neved.

Jézus él

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Drága vér a keresztről,

mely a Mennyről beszél,

Győzedelmesen hirdeti,

Jézus feltámadt és él!

Kicsoda az ember?

Virágok szirmán gyémántok,

májusi eső,

láthatatlan fürge lányka,

tavaszi szellő.

Tisztahangú, üde kórus

madarak dala.

Bennetek gyönyörködik

az angyalok kara.

De ki az ott a mezőn,

ki buzgón munkálkodik,

a Teremtő alázatával

a porhoz lehajlik?

Az angyalok csodálkoznak.

Nem tudják miért,

de az Isten csak őbenne

leli örömét.

Hogy miért az emberben?

Egy porszem csupán,

de az Isten arcát

tükrözi magán.

Megtaláltál

 

Csak egy pillanatra figyeltem máshova,

S máris elragadott Tőled a világ, a gonosz mostoha.

Hideg volt a keze, mint a márvány,

S én sírtam: miért hagytál itt árván?

Nem kellettem neki, mégsem akart elengedni,

Megtartott, hogy tudjon kivel dicsekedni.

Cifra koldus lettem, rabtartóm majma.

Hajbókolásra kényszerített szeszélyes hatalma.

Aztán eldobott engem, könnyen megunt.

Odalenn a sárban a fényem kihunyt.

Mikor úgy éreztem, nekem bealkonyult,

Akkor egy kedves, ismerős kéz értem lenyúlt.

Amikor teljesen feladtam s azt hittem,

Többé nem remélek,

Fölém hajoltál, s boldogan nyögtem fel,

Hogy: élek.

Megtaláltalak! – mondtad s örömmel felvettél,

Drága könnyeiddel ismét tisztává tettél.

Átszegezett tenyeredben a porszem,

Mint gyémánt úgy ragyog,

Szívedhez ölelsz, szeretettel szólsz hozzám:

Gyermekem, Én Vagyok!

Minden Mindenekben

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Az Élet szavaival beszélt,

mikor gyengéden hozzám lehajolt.

Elcsendesült az üvöltő vihar,

mely a lelkemben tombolt.

A Szabadító vett szárnyaira,

azóta már nem vagyok rab.

Nem reszket többet a szívem,

mert Dáriusnál gazdagabb.

Nem ül búsan, magányosan,

mint száraz ágon elaggott madár.

Ahhoz tartozom, Aki Minden Mindenekben

az Ő öröme és otthona vár.

A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Csak szélmalomharc az egész,

elpazarlod az életed.

Csupa árulás minden körülöttem

és magába szippant a magány,

Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,

az egy valódi talány.

Kegyetlen tükröt tart elém

az átkozott világ,

A szeretet nélküli igazság

arcomba köp minden hibát.

Vaksötét éj borul lelkemre.

Úgy érzem kiégek örökre,

Mégis megszólít egy gyengéd hang,

mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.

S amikor már elhagyott mindenki más,

feltűnik előttem egy apró lámpás.

Dacolva őrjöngő viharral, széllel,

Vezet az Úton a szeretetével.

Az élet értelme

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind azt mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,

kétségbeesett keresése az igaz szónak?

Honnan ez az elveszettség?

Miért vonz mindig a messzeség?

Lehetsz te tekintélyes és gazdag,

ha hűtlen perceid elhagynak.

S az életed fonala, mit biztosan tartottál,

gyengülő kezedből kiszalad.

Akkor jössz rá, hogy mennyire

nem vagy a sorsod kovácsa,

hogy megcsalt téged büszke szíved

s megoltott a világ kovásza.

Mint ahogy nem vagy ura születésednek,

nem szabhatsz határt sem az életnek.

S amint a papír fölé hajolva

megfoghatóvá teszem a tűnő szót,

megismétlem ezerszer a legelső csodát,

létre hívom a nem láthatót.

Megértve e hatalmas titkot,

az öröklét részévé válok.

Örömmel befogadom szívembe,

Kire kezdettől fogva várok.

Ahogy én alkotok, úgy teremttettem

s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.

Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,

szeretetéből üdvösségre született az ember.

Ecce homo (Feszítsd meg!)

A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Nem bánok semmit,

mikor hazug vádak bélyege éget,

nem az embert követni jöttem,

hanem Téged.

Szeretet

 

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

Vérem forró rubintjával

Kiolvasztom a zárat.

A reményt hoztam magammal,

Megszállhatnék-e nálad?

Csak a szívedben kérnék

Egy parányi helyet.

Ha kérded, ki vagyok,

A nevem: Szeretet.

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

A kereszt

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Mégis úgy érezte,

A pokol lángján égett,

De egyszer csak látta eljönni

A győzelmes Hűséget.

Talpalatnyi föld csupán

A menedékhelye

A Kősziklán,

Mit körülvesz a bűnnek tengere.

Ezen a kis helyen

Áll az a kereszt,

Mely arról beszél,

Hogy mindenkit szeretsz.

Elvégeztetett (2)

Ki vagy Te szépség,

Ki ennyire ellenállhatatlan,

Hogy egyetlen szóval 

Kertet teremtesz itt e sivatagban?

Lábaid nyomán

A halál földjén virágok sarjadnak.

Engedelmeskedik

Minden erő egyetlen szavadnak.

Pillantásodtól

A tél meghátrál s kitavaszodik,

Az alvilág szűkölve menekül

S eltakarodik.

Vallattam a betűket

Rólad éjjel-nappal.

Kinyílt a Könyv s felelt

Emberi szavakkal:

Mikor az én elmém

Elgondolt téged,

Már akkor tudtam,

Hogy eljövök érted.

Lehajlok ide

Hozzád a porba.

Megszületek a földre

A szolgasorba.

Megismertetem veled

Az örök Életet.

Ingyen adom tiszta forrásvizem

És a szent kenyeret.

Mikor jött a Páska

Én lettem a Bárány.

Meghaltam bűneid miatt

Ott fenn a keresztfán.

Zordon útjelző,

Melyhez vérem tapadt,

Mutatta az örökléthez

Neked az Utat.

Elvégeztetett!

Ez az Örömhír.

Vár rád az üdvösség,

Mert üres a sír!

Az Isten jobbján

 

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Lejjebb már nem süllyedhettem.

Néztem az eget.

Kétségbeesett imában mondtam ki

a legszentebb Nevet.

Mikor már a halál

árnyékozott be,

lenyúlt értem az Isten

erős jobbkeze.

Angyalok hada várta

minden parancsát.

Virágba borult akkor

végig a pusztaság.

Az Örökkévaló szolgált felém,

Megterített és asztalt bontott,

megmosta lábam, hellyel kínált,

olajjal kent meg, fiának hívott.

Hódolt Teremtőjének a mindenség

s a mennyek serege,

mikor befogadott engem, halandót

szent jelenlétébe.

S az ellenség

örökre megszégyenült,

mikor az ember, e porszem

az Úr jobbjához ült.

  

Kősziklából felbuzgó

tiszta, szép forrás,

igaz, szent szavakból

felfűzött Írás.

Kiben megtestesültél,

Ő az élő Ige,

örök Élet kútfeje,

áldassék a Neve.

Védőbeszéd

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vígasz.

Nem semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Be nem csaphatnak Téged,

mert Te vagy az Út, az Igazság és az Élet.

Várakozás

 

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Végül elhallgattál könnyek közt

És rám csend ereszkedett.

Némaságba burkolózott

A kemény Szeretet.

Sugárzó, szép arcod mozdulatlanul

Arra várt, hogy rest lelkem talán megindul.

Félelem s kétség jártak át

És szívem összetört.

A legerősebb angyal használta

A legnagyobb pörölyt.

S a repedéseken át végre

Kihajtott az Ige parányi magja a fénybe.

Isten bölcsessége

 

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek Veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Haragjuk rögtön

A Szentírásra sújt,

Mert saját választásuk

Nekik reményt nem nyújt.

Istenítenek

Minden olyan gyönyört,

Mely tompítja bennük

Az élet iránti csömört.

Bálványuk egy csalóka,

Tünékeny délibáb,

Bazári színjáték,

Az emberi jóság.

Aggódó lelkem

Lecsendesíted,

Amikor haragvó szívem

Bölcsen meginted.

- Fiam – mondod,

- Erre egy megoldást tudok:

Menj el és hirdesd nekik

Az Evangéliumot.

Féltőn szerető

 

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Kifordítottad a lelkem

S lemeztelenítettél,

A világ előtt bolonddá

S nincstelenné tettél.

Elszakítottál a múlandóságtól,

Amitől idáig nem láttalak.

Most itt állok Előtted átlátszón

S Te átragyogsz rajtam, mint a Nap.

Oldal: Verseim
Az igazgyöngy - © 2008 - 2024 - azigazgyongy.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat